akarsz ölelést? / ismétli meg barukh a kérdést / amit nem ő talált fel / amit ő is izraelben tanult
úgy ül a fiú
keresztbe tett lábbal
keresztbe font karral
mintha önmagát ölelné
barukh a sor szélén ül
a mellette lévő széken
a telefonja és az ásványvize
a fiú a következő széken ül
a fiú túloldalán senki
nyilvánvalóan egyedül van itt
azért öleli magát
miközben a kivetítőn
a vele egyidős
elesett izraeli katonák képeit nézi
és hallgatja a szívet facsargató zenét
talán felismert valakit?
vagy csak a bajtársait
juttatják eszébe a képek?
elesett bajtársait?
életveszélyben lévő bajtársait?
barukh a szeme sarkából figyeli
a fiút
a fájdalmát
aztán felé fordul
és néma
héber nyelvű
telepatikus üzenetet
küld neki:
ne legyél már ennyire askenázi!
nézz rám!
itt vagyok melletted!
fogd meg a kezem!
nem vagy egyedül!
de a fiú
világos bőrű és neurotikus
mint a legtöbb
európai gyökerű izraeli
nem néz barukhra
nem néz senkire
csak a képeket bámulja
szipog
és a könnyeit nyeli
magában szenved
magát öleli
hiába barukh a rangidős kutya
kettejük közül
ha a fiú nem néz rá
barukh nem kezdeményezhet
fizikai kontaktust
ez a dzsungel törvénye
ebben a szellemben
megy le az ünnepség
az erev jom hazikaron
a rumbach sebestyén utcai zsinagógában
az elesett izraeli katonák
és a terrorizmus civil áldozatainak
emléknapjának előestéje
képek a halottakról
videók
beszédek
versek
dalok
kádis
sziréna
himnusz
(az izraeli)
(nyilván)
amikor a konferanszié közli
hogy ezzel vége a műsornak
mindannyian felállnak
barukh is
a fiú is
barukh a fiú felé fordul
még egyszer
utoljára
hátha...
és csodák csodája
a fiú is odafordul barukh felé
udvariasan biccent
tartja magát
a fájdalmát
a magányát
lenyomja jó mélyre
askenázi
barukh a szemébe néz
roce hibuk?
kérdezi tőle
matter-of-factly
de bajtársiasan
má?
hibuk?
kérdez vissza a fiú
mert közben egyre nagyobb a zaj
a zsinagógában
a szemében megcsillan valami
ken
hibuk
roce hibuk?
igen
ölelést
akarsz ölelést?
ismétli meg barukh a kérdést
amit nem ő talált fel
amit ő is izraelben tanult
megkérdezni
és megválaszolni
és most
hogy ő a kérdező
megvárja
hogy a fiú bólintson
és azt mondja
hogy todá!
köszönöm!
és lépjen egyet
barukh felé
és akkor barukh is lép egyet
a fiú felé
és átölelik egymást
szorosan
nagyon szorosan
nem úgy
ahogy az amerikaiak
zsebkendővel érve egymáshoz
hanem úgy
mint akik egy törzshöz tartoznak
egy családhoz
négyezer éve
és most szavakkal
nem tudják
az érzéseiket kifejezni
ezért csak ölelik egymást
erősen
kapaszkodnak
egymásba
lapogatják egymás hátát
és szuszognak
és néha megrándulnak
ahogy a sírás
erőt akar venni
valamelyikükön
hosszan csinálják ezt
kitartóan
kétségbeesetten
aztán elengedik egymást
és a fiú barukhra néz
aki az apja lehetne
vagy a parancsnoka
és hálásan
megint csak annyit mond
hogy todá!
köszönöm!
barukh biccent
egy pillanatra
talán halványan el is mosolyodik
aztán elindul a kijárat felé
és hagyja
hogy a sírás
tovább rángassa
a gyomrát
az arcát
és a vállát
mert nem baj
ha látják
hogy szenved
hogy tipródik
hogy fáj
mert egy-két
kemény fából faragott
magyar főrabbi
és magyar főméltóság kivételével
itt mindenki egyszerű izraeli
akinek ugyanúgy
össze van facsarodva
a szíve
a gyomra
és az élete
mint annak a fiúnak
és ennek a barukhnak
és akiket
egy olyan
láthatatlan szál
csomóz egymáshoz
aminek sem a létezését
sem a mibenlétét
nem lehet elmagyarázni
azoknak
akik időről időre
megkérdezik barukhot
hogy mi nem tetszik neki magyarországon
miért akar visszamenni izraelbe
miért jobb neki ott
a veszélyben
a gyűlölködésben
a porban
a közel-keletben
コメント